Részlet „A Budai Baptista Gyülekezet kápolna építésének krónikája” c. leírásból (1975)

…
Azoknak a kedvéért, akik a régi imaházat nem ismerték, megemlítem, hogy az új kápolnának és hozzá tartozó helyiségeknek a méretei csaknem azonosak a régi imaház és régi helyiségek méreteivel.

A kápolna végleges tervének elkészítésére Csobaji Béla építészt, az óbudai Református Egyházközség presbiterét kértük fel. Amikor a tervet az Elöljáróságnak bemutatta és közölte, hogy kb. 2 millió Ft-ba fog kerülni, nem kis méltatlankodással és csalódással jegyeztük meg, hogy ilyen nagy összegű vállalkozásba nem mehetünk bele – kérjük a terv egyszerűsítését. Ma is szégyenkezéssel gondolunk vissza erre a kishitűségünkre, és fülünkbe csengnek Csobaji Béla atyánkfiának a szavai. Nem az építész, hanem a református presbiter szólalt meg belőle, és a válaszával elnémította kishitűségünket:

„Nagytiszteletű úr – mondotta Csobaji Béla, lelkipásztorunknak -, én nem ismerem magukat, baptistákat, de ha templomépítésre vállalkoznak, tudom, hogy hívő emberek. Szabad legyen felhívnom a figyelmüket arra, hogy az Úr Istennek nem lehet akármilyen házat építeni, és ezt a templomot nem maguk, hanem az Úr Isten fogja felépíteni.”

A kétesztendei építkezés alatt sokszor megtapasztaltuk, hogy valóban Ő építette a Budai Gyülekezet templomát, mi csak gyarló eszközök voltunk az Ő kezében, akiknek arra kellett vigyázni, hogy el ne rontsuk az Ő áldott és szent munkáját.

1962 novemberében megkaptuk az elvi engedélyt a kápolna építéséhez, és a Csobaji-féle tervet benyújtottuk az építésügyi hatósághoz a kivitelezés engedélyezése végett. Ezután következett az az időszak, amikor különösen kellett vigyáznunk, hogy el ne rontsuk a mennyei Atya áldott és szent munkáját. A külföldi utak miatt ugyanis 1963 februárjában bevonták Szakács testvér lelkészi működési engedélyét. A gyülekezet vezetősége azzal a gondolattal foglalkozott, hogy nem építünk addig, amíg a lelkipásztorunk nem kapja vissza a működési engedélyét. Ugyanakkor az építésügyi hatóság sem fogadta el első fokon a tervet, mert az épület méretei jóval nagyobbak voltak annál, amit az övezetre vonatkozó szabályok megengedtek. Hisszük, hogy a kitartó imádságok eredménye lett az, hogy 1963. október 22-én ezek ellenére elhelyezhettük a kápolna alapkövét – pontosan a szószék alatti alaprészben. Ezen a nagyon várt és ünnepélyes alkalmon dr. Hughey testvér hirdette az igét az Amerikai Déli Baptista Szövetség képviseletében, utána az alapokmányt elhelyezte a kő alá. (lásd a képen)

Ezt követően Sion falainak az emelkedéséről olvasunk a tanácskozási órák jegyzőkönyveiben. 1964. június 7-én a vállalt társadalmi munkákról adott tájékoztatást a lelkipásztor. Eszerint a gyülekezet tagjai fejenként 71,5 munkaórával járulnak hozzá az építkezéshez, amit 500,- Ft készpénzzel is meg lehet váltani. Legyen hála az Úrnak érte, hogy sokan túlteljesítették órában is és pénzben is az egy főre eső vállalást. Ugyanezt kell elmondanunk a külföldi testvéreink vállalásáról is, amely igazolta, hogy a kápolnát nem mi építjük, hanem az Úr Isten, és Őneki nem lehet akármilyen házat építeni.

Azokról, akik hitetlenkedve nézték Jeruzsálem falainak építését, nem beszélünk. Ugyanígy a Tóbiásokról és a Szanballátokról sem beszélünk. Tudjuk ugyanis a Szentírásból, hogy ahol Jeruzsálem falait építik, ott ők is megjelennek. Nem azért, hogy a munkában segítsenek, hanem azért, hogy kritizáljanak, és ha lehetséges, akadályokat gördítsenek a szent munka elé. Voltak nekünk is ilyen kritikusaink. Amíg a falak emelkedtek, addig a falakat kritizálták. Amikor pedig megépültek Jeruzsálem falai, akkor azért siránkoztak, hogy nincsenek padok, sem szószék, amivel az új kápolnát berendeznénk. Jobban kellett volna az Igére figyelnünk, - mondták ezek a kritikusok, és számot vetni, mielőtt a toronyépítést elkezdtük, hogy van-e mivel elvégeznünk a munkát? A számvetést azonban nem mi végeztük, hanem a Gyülekezet Ura. Az Ő számításaiban pedig tévedés nem történik. Erről is megbizonyosodtunk, amikor nem sokkal az építkezés befejezése előtt egy svéd baptista testvérünk látogatta meg a kápolnánkat. Érdeklődött a berendezés iránt. Amikor megtudta, hogy sem pénzünk, sem berendezésünk nincs, felajánlotta a svéd testvérek támogatását. Néhány hét múlva 250 db új széket kaptunk a svéd testvérektől ajándékba, amelyekkel kényelmesen és modernül berendeztük a megnyitásra kész kápolnánkat.

Az utolsó tájékoztatás az 1965. november 7-i tanácskozási órán hangzott el az építkezéssel kapcsolatban. „Testvéreim – mondta Szakács testvér,- most a legrövidebb és legkedvesebb beszámolót mondom el: az új budai kápolna elkészült, megépítette az Úr a számunkra. Menjünk eléje hálaadással! Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le a mi Istenünk előtt!” S a tanácskozási óra hálaadó imaórává alakult át, amelyen buzgó imádságok indultak a mennyei Trón felé, megköszönni a csodálatos munkát, amelyet végzett a Gyülekezet Ura, és az új kápolnát, amellyel megajándékozta a gyülekezetet.

A kápolna ünnepélyes megnyitása 1965. november 15-én, hétfőn volt. Délelőtt főleg a meghívott vendégekkel, délután a gyülekezet részvételével. Elmondhatjuk a zsoltáríró szavaival, hogy „… olyanok voltunk, mint az álmodók…”. Szavakkal nem tudtuk kifejezni, de mindnyájan éreztük, hogy „nagy dolgot cselekedett velünk az Úr”. Véghez vitte azt a drága munkát, amit az 1928. március 12-i gyülekezeti órán elindított, és amelynek a gondolatával több, mint 35 évig foglalkoztatta a gyülekezet szívét. Amikor ezekre visszaemlékezünk, az alapkőbe helyezett imádságot küldjük a Gyülekezet Urához hálás szívvel: „Uram, a Te szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal.” (1Kir.8:29.) Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen.